Ennyik

Tudod, én soha nem küzdöttem
szeretni, az csak jött, és
most hogy szeretek, mindent
megteszek, érted.
Látod, mert itt vagyok, még
mindig, már megint, és
nem megyek el, többet.
Tudod. Ismersz. Persze,
nem. Mondod, de mégis, ott
belül, én te vagyok. Néha
alig, sokszor teljesen, amíg
egy pillanatra csak behúnyod
a szemed és elképzeled, olyankor
érzed, mit gondolok. Végre
eléd állhatok. Végre.
Veled.

(szeptember 2.)

Olyan illékony boldogság ez,
telnek a percek gyorsan
s mégis mintha nem múltak
volna
hónapok fájdalomban, úgy
ölelsz, s ölellek csendben,
fonódik össze
lélegzetünk,
majd ahogy riadsz, nyúlsz
kezemért, érinteni, bújni,
szeretni.
olyan
illékony boldogság ez,
mégis a pillanat
örökkévalóságig tart.

(szeptember 1.)

Megszelídítettél, hogy tudjak
örülni minden,
Veled töltött percnek, szónak,
hogy ölelésedre vágyjak mikor
nem vagy mellettem,
álmom körülötted zsongjon,
ha az éj megszorítja testem.
Nyugalom szálljon meg, végre
otthonom legyen a világ amikor
velem vagy.
Megszelídítettél, látni jövőt
s menni, mindig menni
amerre vezet az út.
Megszelídítettél, hogy
megszelídíthesselek.
Türelmesen, csendben várva,
hogy mellém szegődj, arcod
rám világít, mikor tudjuk
eggyé válva
egyek lettünk.

(Augusztus 31.)

föl-föl riaszt az éjszaka,
ahogy álmodom: átölellek
némán, s ahogy nyílik
szemem, tolul a keserűség,
majd
akad meg a hang.

Némán ölellek tovább,
nézlek, s nem hiszem:
bújva alszol, ahogy
annyi ideje várom.

S bárcsak el ne telne
az éjszaka, ahogy én sem
telek a káprázattal, hogy
fáradt reggelen, mosollyal
töltse meg a szobát a fekete
illata, gondtalan gondolata,
ahogy annyi idő óta várom,
képzelem, a sötétből képzelem,
egy kicsit boldogságba tértem.

(Augusztus 27)

Nem csönd fáj, ha
nem vagyok melletted
a tudat, hogy feszül lelked,
s nem segíthetek.
Miközben nincs kérdés,
veled lenni, építeni világot,
készen várom, hogy
mellém lépj, megfogd kezem
és induljunk, merre?
S addig, egy kicsit
mindannyian meghalunk.
Tort ül a fájdalom, kinek
miért, némán tudni hol vagy,
dönteni, vagy csak beletörődni
világ állásába szavad után, vagy
csak várni ugyanezt a mondatot,
miközben tudod hol vagy,
vagy dönteni bizonytalan messzeségben.
Csalódni százszor, hogy ma még
mindig nem az a nap, dédelgetünk
álmokat, szavakat formál a némaság,
ahogy várom hátha mégis, vagy nem is:
majd a holnap - ha messze is, de
ott lesz minden, hiszen mikor csináljuk
azt, mit megbeszéltünk?
Felemészt lassan a távolság, a várakozás
hasztalan, ahogy soha nem kel fel a nap,
csak lesem az álmokat. Erőm fogy,
kimarja lelkem a félelem, csak
hozzád érni vágyom, s mégis
valami kis erőt, ha nem félelem ad,
ha kiegyenesedni nem is tudok bele,
de mozgat még belül, hogy
szeretlek.

(augusztus 25.)

Csak az éjszaka telne
valahogy el, nyitott szemmel
bámulom a sötét tért,
szívem lankadatlan
lüktetve szállítja  az erőt,
hogy gondolkozzon fejem:
százszor lejátszva mit csinálsz,
kivel, s mint néma csillag fentről,
belátok ablakodon, könnyek
töltik meg az eget, hogy
szakad a felleg.
Lassan megőrül a lélek, másra
nem gondol, mint a végtelen szíj,
forgat motort, gépet, de mi végre,
ha a gép hasznosat nem végez, csak
forog körbe-körbe. A régi lemez
barázdái már nem karcosak, simára
koptatta az idő: csend szól róluk
meg halk sercegés a távolból.
Csak az éjszaka telne
valahogy el, meg a következő,
míg ismét megölelhetlek,
hogy el többet soha ne engedjelek.
Csak az éjszaka telne
valahogy el, Csak az éjszaka telne
valahogy el, de csak a percek múlnak,
ugyanaz az egy perc mint tegnap,
meg mint most az előbb már megint.
Csak az éjszaka telne
valahogy el.

(augusztus 24)

Mit veszíthetek? Mindent.
Levegőt, jövőt, életet.
Nappalokat, amikor céllal
teszem dolgom, nem csak,
a megszokás adja rám a
vasalt inget reggelente.
Éjszakákat, ahogy reccsen
az ágy amikor fordulok,
hogy hozzád bújjak, finoman
kucorogsz közelebb te is.
Boldogságot veled,
hétköznapi örömben,
bánatban miben együtt
osztozunk, vagy csak
hogy vagyunk, egymásért.
Álmokat, ahol gyermek
rohangál lábaimnál
és szerelemmel nézem
hogy terelgeted őket.
Ahogy telik az éj, úgy
száll egyre messzebb
a gondolat, nyitva felejtett
szemmel álmodok
boldog látomásokat.
És mikor lebólint fejem, talán
kis mosoly még ott ragyog,
míg fel nem riadok,
szívem zakatol.
Mit veszíthetek?
Mindent ami élet, mindent
ami éltet.

(augusztus 22.)

Félelem, ha csökken is
megnyugvást találni
hogy tudok, mikor
karod mást ölel,
szemed másra mosolyog?
És ahogy szerelmem
erősödik szerelmedtől, úgy
erősítjük egymás fájdalmát,
mikor várom, hogy
feloldozz távolságtól, mely
feloldozás neked okoz kínt,
addig meg a tudás némasága.

Ágyam vetetlen, mikor téged
mással ér a reggel,
álom elkerül.
És mi mindent feledtet,
mire oly szükségünk van, ha
egyszer lesz holnap
az növeli a fájdalmat, míg
visszatér a félelem.
Idő, miért telsz oly lassan,
ha félelem kísért, s szaladsz
messzire, mikor
végre karjaimba zárom?

(augusztus 20.)

És már nincsenek szavak.
Mi vagyunk, csöndes
valóságunk még oly messze,
de tudom miért, vagy
majd egyszer hol,
vagy mikor - bár azt nem,
de a tiéd vagyok, tudom.
Szó, ha ki is billent
ölelésed reményt adott,
mert két szerelmes
máshogy nem szorít.

 (Augusztus 19.)

Majd egy éve már, hogy
te vagy álmom, és
fényév távolságokat
győztünk le együtt,
közeledve-távolodva
egymáshoz, boldogsághoz.
Csillagunk merre jár
nappal, ha nem tündöklik
gondolatunk egén: bolygónyi
sötét takarta el
kozmosznyi labirintusban.
S már csak az utolsó
irányfényt kellene meglelni,
hogy űrkabinunk magányos
pályája közös univerzumunkban
találjon nyugvást.
S a haloványan pislákoló
fényt megláttam szemem sarkából,
de hogy tudom átadni szelencében:
itt van belül, ha behunyod szemed,
szívemben találod végtelen
világunk.