Ennyik

Hova mennél, ha ma
látni akarnál, csak elmenni
mellettem, hagyni hogy, illatod
ahogy megcsap megtorpanjak zavartan,
forduljak hátra, keressek milliom emléket?

Ha kézen fognál, mert
csak az este a mienk, mit tennél,
hova húznál be, mely kapu takarná
szemérmesen, amíg összegabalyodik
testünk, ismerve már az érintés gyönyörét?

Vagy csak álmodni jár vissza a lélek,
merengni múlt szépségén, jövőt nem keres?

Pár napot.
Eeegy kicsit, de
csak megcsúszott.
Attól még öregszel.

Nem lelked, tested kell.
bár persze mind, telhetetlen ki
kevesebbre vágy.
De mégis a szó, hiszen több az
mi szó kössön belénk, vagy össze:
kéne röhögni együtt a sok
életen. Lépni túl, tovább, 
melletted, de nem együtt:
látni, hallani, mosolyogni, vigyázni.
törölni.
Ami mi voltunk, nem.
Magunk pedig minek?
Felnézek, s látom kék az ég,
hallom hangod nyígni: modoros, de...
mennyire igaz, ha Istent hív, s megbocsát, vajon
mi tudunk-e, vagy csak szóban szól-e keresztünk
a távolság.

Hogyan kell felejteni
Nem tudni ami jó, nem érezni
ahogy a hegek ott vannak belül
mind feszítik a bőrt, nem vágyni
az illatot, nem szólni, a test hívását
vagy vágyni csak egyszer, hogy utána
csalódva ne álmodozzunk magunk.
Nem emlékezni utcára, kertre,
nem gondolni annyi percre, zenére
szóra, nem emlékezni fájdalomra és
ha végre mind elfelejted, nem vágyni
szeretőt, a múltat, tisztán ha ébredsz
jövőre készen, a zárra ráfordított kulcs
valahol a tenger mélyén pihen,
hol kel föl a nap, s mi lesz a színe,
kereken kel-e föl mint melled szépe,
vagy csak fényét látod tompán, ahogy
a felhők szűrik álmaid.
Ha megyógyul is, a heg marad,
és öntudatlan simítod végig, ha nem nézed
mosolyodsz el, és látod, talán
egyszer hogy utoljára a boldogságot
szívod magadba.

A némaság ha maradt, mégis
éltessen soká bárhol ér a sor.

Jó volna úgy elaludni,
melletted, halkan reccsen az ágy
ahogy fordulunk békésen szuszogva
és még ha szúr is
a vánkos alá rejtett borsó szemünk
boldogan nyílik reggel.

Félek tőled. Félek, hogy csönded
hiába részegít és bódít a kép és
ha a várt időt is hozzáteszük:
felhőt kergetek álmomban.
És a türelem mely szétfeszít, tanulni
új nekem, tudni, hogy nincs mit,
magam lenni a várakozásban amely
két hete holnapig tart.
Félek tőled, hogy te vagy.

Félek, hogy csönded egy pillantás után
megszilárdul, hogy te vagy, de én nem
s mi végre vártam a napot.
Vagy ha nem is, de a holnap után
a holnapután ismét hetekre távolodik,
míg erőm elfogy, mert szétfeszít a bizonytalan,
a csönd amibe már rég magunkat látom.
Félek tőled. Még egy kis ideig, míg
be nem hódolok az álmoknak.

Mikor a kanapén, megfáradva
érzed ahogy tisztul a vér
fáradtan emel ki emlékek közül
megannyi bosszantó kacatot, mit
máshogy tennél, most meg röhögnek
rajtad a démonok - hess, inkább
még egy pohár lassítson le, ahogy
sötétedik kint, úgy erősödik a hang,
majd szót ha illékony hallgatás
váltja, sűríti csöndé,
száll rám a nyugalomba, látom
jófelé sodort a tavasz nyíló
bódulata.
Amikor a tudat már rég elszállt
rájössz mily kicsi is vagy valójában.

Szeretlek, hogy szerethess,
hogy a szavak séta közben,
ha rugdossuk az avart mosolyt
csaljanak arcodra, szeleburdian
kapd el kezem és húzz oda csókért.
Este összebújva érjen minket
az éjfél, pihegve, boldog
kimerültségben csókoljalak hol érlek.
Reggel mikor nem esik jól a szemed
nyitni, boldog legyen a megszokott,
mit összeraktunk magunknak.
Hogy melletted legyek, mikor nem jó,
fogjam kezed, vagy
mellettem legyél mikor nem jó,
fogjad kezem, mert
Együtt vigyázzuk világunkat.
Karcosan, mosolyogva, de boldogan,
ha szeretsz hogy szerethesselek.
Hogy szeress. Ha szerethetlek.

(szeptember 9.)

Szeretem illatod, vagy
csak ahogy összekucorít az éj,
mikor nincs kérdés, meg szavak,
cáfolni ami történik. Amikor,
csak mi vagyunk. Úgy,
szép a világ veled. Máshogy?
Csak hiányt élek, mintha fél
énem, a semmiben ágál, fél,
keresi miért hiányzik békéje.
S közben hol keresel megnyugvást,
vagy inkább: miért? Nyugtatna szeretet,
csak pillanatra nyisd ki szemed,
hogy behunyhasd ismét, s lásd,
álmodban karomban tartalak,
s ha kinyitod
álom folytatódik tovább.
A miénk.

(szeptember 5.)