Nem csönd fáj, ha
nem vagyok melletted
a tudat, hogy feszül lelked,
s nem segíthetek.
Miközben nincs kérdés,
veled lenni, építeni világot,
készen várom, hogy
mellém lépj, megfogd kezem
és induljunk, merre?
S addig, egy kicsit
mindannyian meghalunk.
Tort ül a fájdalom, kinek
miért, némán tudni hol vagy,
dönteni, vagy csak beletörődni
világ állásába szavad után, vagy
csak várni ugyanezt a mondatot,
miközben tudod hol vagy,
vagy dönteni bizonytalan messzeségben.
Csalódni százszor, hogy ma még
mindig nem az a nap, dédelgetünk
álmokat, szavakat formál a némaság,
ahogy várom hátha mégis, vagy nem is:
majd a holnap - ha messze is, de
ott lesz minden, hiszen mikor csináljuk
azt, mit megbeszéltünk?
Felemészt lassan a távolság, a várakozás
hasztalan, ahogy soha nem kel fel a nap,
csak lesem az álmokat. Erőm fogy,
kimarja lelkem a félelem, csak
hozzád érni vágyom, s mégis
valami kis erőt, ha nem félelem ad,
ha kiegyenesedni nem is tudok bele,
de mozgat még belül, hogy
szeretlek.
(augusztus 25.)
Ajánlott bejegyzések:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.