Ennyik

Nem hozza a sötét az álmot.
az éjszaka sem,
ahogy mered a szem a csillagokba
és a sötét hozza a csendet,
ami félelmetesebb mint a sóhaj,
pedig ha csak várni kellene,
ólmos perceket múlni látni,
nem ezerszer nyitogatni az ablakot,
és a semmi,
ahogy ékként kúszik bele a jövőbe,
mint a lassan növő folyondár,
a torok köré.
még nem érezni, de már fogy a levegő.
Elmúlt az illat, mintha
az égi parfümgyáros ködből
permetezte volna arcomba,
ami felszáll a napba,

közben a lélek szilánkjai
szögelik arcunkra a mosolyot:
jól vagyok, hazudja a száj.
és elveszett az ürességben

az üvöltés.

Ha csak álomban él is a lélek,
s nem bántja a holnap valósága,
nem gyötri megannyi fájdalom
ahogy húzza vissza a föld, a jelen,
ha csak egy sóhajra, fordulásra ébred
melletted ágymelegen az elérhetetlen
s veti szemedre a kárt ahogy lerombolod
saját önbecsülésed, mégiscsak
minden pillanat amit az álomban töltesz
te vagy, megismételhetetlenül.

Szép szót nem tart meg
nyári fuvallat, csak szív,
szem halk sóhaja.

Van mikor a
gondolat helye is
felesleges, amikor csak
örvényt vet a test,
Lángol az akar,
mindent beborít,
észt hagyni a szóhoz
ábránd csak
ölelne a kar, fedezné
fel tested minden zugát,
ahogy pihegve forr össze
a gyönyör két pohárban,
Míg pirkad a deres hajnal,
S elszakít az induló élet.

Most, körülötted forog
Minden. A világ,
a gondolat. Mert,
messze vagy, bár
még sohasem voltál
közel és lehet soha
nem is leszel, ugyan
közben már bent a
lelkemben - ha még
van olyan - külön bugyor
épül kettőnknek, valami
furcsa anyagból, ami
körül is ölel, de elmulasztja
Az időt.

Lassan kel föl
néma magányában a nap,
fényét csíkokban engedi be
a résre eresztett
redőny köze,
míg mögötte az ágyban már
csak te alszol, én
nézem a saját boldogságom,
és nem értem
hogy kerültem a magam helyére.
Nem oszlik a puha csend,
a tegnap illata zár körbe,
mutatja, hol ért össze a lélek
és mily kecses az a pillanat
ami lehet soha nem születik meg,
csak legbelül
miközben hajnalban, pár szóban
próbálok eljutni a csodáig
reménytelenül.

Egy párhuzamos univerzumban, ahova
mostanában álmom visz,
az én ugyanúgy rebben, és
fekszünk a fűben ketten,
felettünk a csillagok ragyognak,
a sötét kirajzolja merre fénylik
a tejút miközben a kezed fogom és fontoskodva
mutatom hol fénylik a Nyilas és az Sas.
Ebben az univerzumban nem harapjuk el
azt a szót, hogy
szeretlek
mert -ugye - akkor a hazamegyünk,
az mi vagyunk és nem más,
és amikor a sokadik látomásból felébredve
érzem: ez nem az a világ,
farigcsálom magam, hogy
meddig mehet a remény, hova
csúcsosodik az engedély, a te,
talán csak magunk leszünk egy
estére, és holnap azok vagyunk akik
voltunk tegnap is, vagy maradjunk ott,
ahol látom, ahol nem én vagyok ott,
pedig mégicsak te vagy
aki hozzám bújsz
ebben a csodálatos
párhuzamos univerzumban.

Kérdést, ha röppen
gondol-e lelked szállva
oda, hol kel a nyár?

Gyertyafényt ha gyújt,
az est mitől tükrözné
Szemedbe fényét?

Már füstje sem látszik,
máshol kószál vizeken, ámulod:
öleli-e úgy, ahogy te tetted, álmaik:
összefonódnak-e a sötétben.
Tudja amit tudtál: nevettetni,
megijeszteni, csodáltatni,
megszelídíteni.
Ahogy telnek az évek, már füstje sem
látszik, de ha egyszer a golyóbis
túloldalán már szembemegy mi addig elfele,
és ha napján köszöntenéd:
Érdekelne mi van vele?