Ennyik

És most kéne valami
csodásan szépet
vagy számvetőset, vagy
nem is tudom
mindent ami rólunk szól
összegezve egy csóktól
eljutva a társamig,
majd el is veszítve.
De valahogy nem megy,
pedig milyen útjelző kő,
ahogy mutatja az utat
az a félszáz, merre
vezet vajon?
S látszik-e rajta, hogy
ki mindezt írta: annyira
eddig nem szeretett senki,
téged soha,
s mikor megbicsaklott:
tévelygett szava.

És mekkora a vágy, hogy
csendüljön hangod mikor nyílik
a zár és én röppennék csókot adni,
vagy csak finoman odabújva
melléd - elaludni, álmodni, majd
reggel korábban mint szoktam - vagy
kéne - zsörtölődve kávéval bújni vissza,
melléd.

Ismétlem magam lassan, hisz
ötvenszer daloltam
és még sokszor szeretnék,
neked.
S ez is üzenet: nem láthatok mást,
csak a boldogságot, mert ha
a tekintet egy pillanatra
elréved, másra néz, vagy elenged,
ájultan esek össze, nem lenne
ötvenegy.

De mégis, a gesztusok üvöltve könyörgik
hidd el, hogy bár gyarló, és térdre esett
néha, de végre megbékélt magával,
a világgal, tudja csak rád vár.
Csak kérlek tedd el ezt, mint üzenet
- ötvenszer -
Senki soha eddig, s még ezután így
nem szeretett.
Vicus. Én Vicám.
Kérlek.
Gyere vissza hozzám.