Ennyik

Nem tudom merre sodródok
s még mennyit bír az
ép elme kizárni a
valóságból, vagy hogyan fog
visszatalálni az élni akarás,
a mosoly a mindennapokba.
Aludni vágyik a test, de
hiába fekvés bármennyi,
ébren tart hajnalig, majd
hajnalban ébreszt ismét
a folyton kerregő fogasléc
le, föl, mozgatja kis emeltyűim,
vázam önkéntelen fordul s keresi
aki nincs ott, próbálja odalátni.
Megy is magától a folytonos éberség
délibábjain át, s mikor a pislogás
pillanatra mutatja az ürességet,
akkor dobban a szív csak, de
nem is dobbanás: ugyanaz a fogasléc
mozgatja rajta a fűrészt ahogy
mar bele húsba, csendesen reszelve
el mi még megmaradt belőle.
Fogy a test, fogy az akarat.
A félelem a holnaptól emészti el,
a mindennél sötétebb bizonytalanság,
ahogy tudom miért késel reggel,
de nem voltam ott, csak mindent
megadnék érte.
Mikor lesz végre vége...