Ennyik

Lustán mozdul a kar, ahogy
szinte egyszerre szólal meg
az ébresztő, amely már-már
belém is égett annyiszor szólt
melletted...
Mint az a bizonyos egy szám,
ami után mennem kell, de ha
végteleníted, csinálhatunk úgy,
mint ha átugrotta volna a bakelit
még majdnem negyvennégy percnyi
boldogságért.
Ahogy végtelenül szólt tegnap is,
amikor huszonegyezer-kétszázkét leütés
adott kevés erőt, hogy elaludjak aztán
egy párna mellett, majd kávét is reggel
csak egyet keverjek vigyázva le ne
verjem a bögréd.
Habot köpni sem olyan érdekes, ha nem
készül a többi kép a mostani hatvanöt
mellé, álmos szemmel nézek én, te mosolyogsz
vagy fáradtan bújsz hozzám.

Helyette nézek statisztikát, találgatom ha
tíz után gép előtt ülsz - talán
már Pesten, pont annyi a vonat
miért nem írsz bármit, ha egyedül vagy,
csak annyit, hogy szép álmokat, én meg nem írhatom,
úgyhogy belemondom hangosan a levegőbe,
hátha megérzed a gondolatom.
Reggel pedig mikor nem látom felugrani
neved sehol, nem fotózom a hajnali gyorsat
a keletiben, kávéval a kezemben, hogy égessen
végig mikor a meglepetéstől esne ki a kezemből.

Csak várok.

Mint ahogy egy éve vártam, gyilkoltam magam,
bár akkor még feléd bűntelenül, de
ugyanazokkal az álmokkal.
És féltem, hogy nem vagyok elég, de mégis
mindent meg tudtam tenni, majd el is rontani
hogy most újra félhessek hogy mindez nem elég
és végül a körforgásban, megpihenek
tavalyi magányomban.