Ennyik

Nincs több szó, nincs ölelés
elmúlik az álom szép csendesen,
nincs beteljesülés, nem láthatom
mellkasod ahogy megremeg.

Nincs több futás, hogy még
a metrón hátha megtalállak,
mert sok ott az ember, elveszel benne
csak az nem aki okkal járt arra.

Nem fáj a szív és hasogat: szúr,
ahogy felejteni szeretne,
(felejteni? ugyan miért a szépet?)
hogy holnap megint csak tegnap legyen,

Vagy múlt hét péntek csöndesen,
ahogy csak finoman a padlóra
terítettelek és én remegek
melletted-feletted.

Közben mégis, a telefont nézem lopva
zölden világítani fog-e, de néma,
hiába vizslatom öt percenként, hogy
csak tréfa az egész, vagy nem is:

Még nincs itt az ideje és
tested is engem akar, és végre
az győz, nem a jellem, a félelem
a holnaptól ahol nincs Mi.

Miért nem vagy sokkal rosszabb,
hogy nekem ne kelljen jobbnak lennem
amilyen nem akarok lenni, ha csak
rád vágyok és a pillanatra?

Miért vagyok önző, hogy ne kelljen
engedned a tökéletesből - egyedül
és játszani a játékot amiben
nyerni senki nem tud?

De minden pillanata, ahogy megállt
az idő a szerelemtől, ahol
csak ketten voltunk boldogak megérte...
Miattad, ketten, boldogan.

Ahogy szakítottuk szét magunkat,
És fájt minden perce - az a boldog
pillanat, a varázs a félhomályban:
Elmúlt, elmulasztottuk, köszönöm.