Ennyik

Picit hiányzás van, és
szólítasz és
futnék le a világból, nincs
olyan viasz, hogy ne halljam
hangod.
Mégis
Mit érzek nem hiszed?
Nincs olyan kötél, árboc
mi nem szakadna, törne,
víz mi megállítana, hogy
melléd érjek.
És mikor már hiszem,
partot fog lábam, levegőm
felszakad tüdőmből, múlik
a fulladás, gázolok időnek
csontjain, hajamba markolva
visszaránt a múlt,
s némán süllyed a test, öntudatlan.

Testet ölt mellette a logosz,
igét mondó, némán mosolyra húz:
állj vissza sorodra, süllyedés
bízva égni tisztításban, nem
adó Asztraia ilyenkor merre vigyáz?
Váll érinti a fövenyt mélyen, pedig
még nem is az alján karcolja bőröm a mély.
S fülemben még mindig
ének zeng, mely megszólít, szelídít.
Álommá csendesülő vihar, szele még csak épp
beköszön, ahogy Kronos ásít.
Hangjától mélybe
vetem magam, úszok az álomba
várni. Veled. Érted.
Vica.